SZÓKRATÉSZ: Ezután a mi filozófustermészetünket - olyan szempontból, hogy nevelődött-e vagy sem - vesd össze a következő élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson - amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang - embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.
GLAUKÓN: Elképzeltem.
SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal
mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak:
emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a
holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
GLAUKÓN: Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!
SZÓKRATÉSZ: Ezek hozzánk
hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e
valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti
falára vetít?
GLAUKÓN: Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?
SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: És ha börtönük
szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna,
mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?
GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.
GLAUKÓN: Szükségképpen nem.
SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen
is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha
véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák
és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen,
pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól
képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit
szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott,
most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz,
és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra,
kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna
zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb
valóság, mint amit most mutatnak neki?
GLAUKÓN: Sokkal igazabbnak hinné.
SZÓKRATÉSZ: És ha valaki kényszerítené,
hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve
fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki
mutatottaknál?
GLAUKÓN: Igen.
II. SZÓKRATÉSZ: És ha valaki
erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el,
míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem
zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a
nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi
világnak tekintünk?
GLAUKÓN: Nem. Rögtön nem.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, előbb hozzá
kellene edződnie, hogy a fentieket láthassa. Először csak az árnyképeket
látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a
dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget,
persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg,
mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
GLAUKÓN: Miért ne?
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, legvégül
megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem
egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és
mivoltában.
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Azután azt következtetné
felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a
látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka.
GLAUKÓN: Világos, hogy amazok után erre kell rájönnie.
SZÓKRATÉSZ: És ha visszaidézi első
szállását és ottani bölcsességét, rabtársait, mit gondolsz, változása
nyomán boldognak érzi-e magát, volt társait meg nyomorultaknak?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha közös
barlangéletükben kitüntették és megdicsérték, megajándékozták azt, aki a
falon elfutó árnyakat a legélesebben megfigyelte, és megjegyezte:
melyek jönnek előbb, később, egyszerre - és ebből a legügyesebben
megjósolta, mi lesz, ki jön majd; mit gondolsz, szabad emberünk még
mindig a régi után sóvárog majd, és irigyli a barlangbéli
kitüntetetteket és nagyurakat, avagy inkább Homérosszal ért egyet, és
hevesen szól:
Napszámban
szívesebben túrnám másnak a földjét, egy nyomorultét is, s bármit inkább elszenvedne, mint hogy azok
hitét higgye, és úgy éljen?
GLAUKÓN: Azt hiszem, mindent inkább elszenvedne, csak ne éljen úgy!
SZÓKRATÉSZ: Tűnődj ezen is! Ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé a szeme?
GLAUKÓN: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha ismét amaz árnyak
böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és
vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet - és ez az idő,
míg megszokná, nem is volna rövid -, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e
róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött
vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán
megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon
csíphetnék és megölhetnék - vajon nem ölnék-e meg?
GLAUKÓN: De igen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése