2011. január 22., szombat

Fehér felhők útja


Egy este, mikor éppen hazafelé tartottam egyik rajzkirándulásomról, miközben Li a sátrunkra vigyázott (felváltva őriztük a sátrat), egy idős láma jött elő az aranytetős templom melletti félig romos épületből. Barátságos mosollyal üdvözölt, noha valószínűleg éppúgy meglepődött, hogy idegennel találkozik, mint én magam.
Néhány üdvözlő szót követően lassan elindultunk körbe a templom körül, s időről időre megforgattuk az imamalmokat, amelyek kis fülkékben voltak itt is, ott is elhelyezve az épület külső falain. A fülkéket a hengerek mögött jámbor kezek régi kéziratok kiesett lapjaival tömködték tele, melyeket az omladozó templomépületek vagy sztupák romjai között találtak, mivel itt az a szokás, hogy a szent iratok legapróbb töredékét sem pusztítják el vagy rongálják meg soha.
- Láma vagy – fordult hozzám az öreg hirtelen, mintha hangosan gondolkodna - , de az országnak nem ebből a részéből való. Azért el tudod olvasni a szent iratainkat?
- Természetesen, el tudom.
- Akkor olvasd, mi van ide írva! – mondta, és kihúzott az egyik imahenger mögül egy oda rejtett kéziratot.
Én pedig felolvastam:
-  Tetteimet az összes élőlény javának és boldogulásának szentelem, akiknek száma végtelen, mint a mérhetetlen tér, hogy a szeretet és együttérzés ösvényét járva elérjem a tökéletes megvilágosodást.
Az öreg láma arca felragyogott, belenézett a szemembe, megragadta mindkét kezemet, mintha régen elveszett fivérét találta volna meg, és így szólt:
-  Akkor hát egy úton haladunk.
Több szóra nem is volt szükség, s miközben a lemenő nap sugaraiban a sziklák, mint őrtüzek lángoltak, én sietve elindultam az alattunk fekvő völgy irányába az apró sátor felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése