Egy napon
Tadzsima-no-kamit fölkereste a sógun egyik testőrtisztje, s arra kérte, adjon
neki vívóleckét.
„-
Amennyire meg tudom ítélni, magad is mestere vagy a kardnak. Még mielőtt
mester-tanítvány lenne belőlünk, kérlek, áruld el nekem, melyik iskolához
tartozol – mondta a mester.
- Szégyellem
ugyan, de megvallom, hogy én bizony, sohasem tanultam ezt a művészetet –
felelte a testőr.
- Csúfot
akarsz űzni belőlem? Én a tiszteletre méltó Sógunnak magának vagyok a vívómestere,
s biztos lehetsz benne, hogy az én szemem nem csal.
- Bocsánatát
kérem, uram, nem akartam kétségbe vonni érdemeit, de így igaz: én nem tudok
semmit.
A makacs tagadás hallatán a vívómester
elgondolkodott. Végül is így szólt:
- Ha
mondod, bizonyára így van. Hanem abban bizonyos vagyok, hogy valaminek a mestere
vagy, csak azt nem tudom, minek.
- Hát, ha
ennyire ragaszkodik hozzá, rendben van. Valóban van egy dolog, amiben tökéletes
mesternek mondhatom magam. Még kisgyerek voltam, amikor az a gondolatom támadt,
hogy ha szamuráj leszek, semmilyen körülmények közt sem félhetek a haláltól.
Attól kezdve szüntelenül a halál gondolatával viaskodtam, egészen néhány évvel
ezelőttig. Azóta ez a gondolat teljesen megszűnt számomra. Lehetséges, hogy
erre gondol?
- Éppen
erre! – kiáltotta Tdzsima-no-kami. – Ezt éreztem meg benned, s nagyon örülök,
hogy ítéletemben mégsem csalódtam. A kardvívásnak a legvégső titka éppen abban
áll, hogy meg kell szabadulni a halál gondolatától. Tanítványok százait
neveltem már erre, de még egyetlen egy sem akadt köztük, aki valóban elérte
volna a kardvívás végső tökélyét. Neked nincsen szükséged vívóleckére, te már
mester vagy.”
Hagakure (idézi: Miklós Pál: A Zen é a művészet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése