Egy
este, mikor éppen hazafelé tartottam egyik rajzkirándulásomról, miközben Li a
sátrunkra vigyázott (felváltva őriztük a sátrat), egy idős láma jött elő az
aranytetős templom melletti félig romos épületből. Barátságos mosollyal
üdvözölt, noha valószínűleg éppúgy meglepődött, hogy idegennel találkozik, mint
én magam.
Néhány
üdvözlő szót követően lassan elindultunk körbe a templom körül, s időről időre
megforgattuk az imamalmokat, amelyek kis fülkékben voltak itt is, ott is
elhelyezve az épület külső falain. A fülkéket a hengerek mögött jámbor kezek
régi kéziratok kiesett lapjaival tömködték tele, melyeket az omladozó
templomépületek vagy sztupák romjai között találtak, mivel itt az a szokás,
hogy a szent iratok legapróbb töredékét sem pusztítják el vagy rongálják meg
soha.
-
Láma vagy – fordult hozzám az öreg hirtelen, mintha hangosan gondolkodna - , de
az országnak nem ebből a részéből való. Azért el tudod olvasni a szent
iratainkat?
-
Természetesen, el tudom.
-
Akkor olvasd, mi van ide írva! – mondta, és kihúzott az egyik imahenger mögül
egy oda rejtett kéziratot.
Én
pedig felolvastam:
- Tetteimet az összes élőlény javának és
boldogulásának szentelem, akiknek száma végtelen, mint a mérhetetlen tér, hogy
a szeretet és együttérzés ösvényét járva elérjem a tökéletes megvilágosodást.
Az
öreg láma arca felragyogott, belenézett a szemembe, megragadta mindkét kezemet,
mintha régen elveszett fivérét találta volna meg, és így szólt:
- Akkor hát egy úton haladunk.
Több
szóra nem is volt szükség, s miközben a lemenő nap sugaraiban a sziklák, mint
őrtüzek lángoltak, én sietve elindultam az alattunk fekvő völgy irányába az
apró sátor felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése